32. rész

Már egy hét eltelt.  Nagyon bántam ezt az egészet, de nem fogok neki könyörögni. Pedig még mindig szeretem.
Egyik délután büszkén nézegettem a Comet Gömbömet (Legjobb új előadó), mikor Tomi a hátam mögé lopódzott, és megijesztett. Kisebb mini szívrohamot kaptam, viccesen le is szidtam. Ezután ledöntött az ágyra, és el kezdett csiklandozni, vagy tíz percig fulladoztam a nevetéstől. Miután végre abbahagyta, kimentem a konyhába egy pohár vízért. Valamiért elkapott a sírhatnék. Talán azért, mert eszembe jutottak a pillanatok, mikor együtt voltunk, hogy milyen boldogok voltunk. Nagyon reméltem, hogy Tomika nem jön be addig, ameddig én sírok, de észrevett. Leült mellém a konyhakőre, és átölelt.
- Mi a baj Demi?
- Semmi, tényleg.
- De látom, hogy valami baj van. Nekem elmondhatod.
- Nem, nem akarlak ezzel terhelni, így is van elég bajod, a szerelmed elhagyott, meg pörgés van körülötted, meg minden. Majd megoldom én.
- Ez érdekes... - Elgondolkodott, majd váratlanul adott egy forró csókot - mert nem hagyott el a szerelmem. Itt ül mellettem, és nem ő hagyott el, én hagytam el, mert hülye voltam.
- Ne csináld! Tudod, hogy én vagyok a hibás, mert olyat csináltam, amit nem kellett volna. Nagyon nem szeretem benned azt, hogy mindent magadra fogsz...
- Jólvan, tényleg te voltál a hibás... - nevetett, bár nekem nem lett tőle jobb kedvem - de abban viszont én, hogy nem engedtem hogy megmagyarázd. Akkor most nem fájna azt látni, hogy sírsz. Na de most kelj fel, mert felfázol! - Odanyújtotta a kezét, majd felhúzott. Imádom, amikor aggódik értem.
Csinált nekem egy jó hideg limonádét, bekapcsolta a légkondit, majd leültünk a kanapéra beszélgetni.
- Szóval, nem haragszol? - nézett kiskutya szemekkel.
- Én nem értelek... Miért kéne rád haragudnom? Az ég világon semmi rosszat nem tettél...
- De.
- Na és mégis mit?
- Hogy ELHAGYTALAK. - nyomatékosította. Majd hanyatt döntött, és elkezdett csókolgatni. Imádom, hogy ilyen gyengéd velem. El se tudta képzelni, hogy mennyire jól esett. - SZERETLEK. - folytatta.
- Én is. Nagyon! - Csókoltam vissza. Már-már kezdett forrósodni a hangulat, mikor Tomi ránézett az órájára.
- Ajjaj, megígértem a makettáknak hogy tartok nekik egy hosszabb ustreamet. Mindjárt fél hat!
Amíg bekapcsolódott a számítógép, Tomi utánam jött a szobába.
- Nem kezdhetnénk el újra?  - nézett rám bűnbánóan. Vártam 20 másodpercet, majd válaszoltam.
- Tamás, én... Én nem akarom hogy később megbá... - odarakta a számhoz az ujját, és lepsssz-egett.
- Igen vagy nem? - gondolkoztam egy picit, majd válaszoltam.
- Igen!
- Imádlak!  - majd felkapott az ölébe, és bevitt az ágyba. Én diszkréten szóltam neki, hogy várják a rajongói, akkor feleszmélt.
"Igen, valóban visszaköltöztem" "Háát, az hosszú, mindegy, már boldogok vagyunk" "Igen, újra összejöttünk" "Demi most pihen, nem tudom ide hívni".
Ilyen hosszú ustreamje talán még nem volt. Majd miután végzett, visszaültünk beszélgetni. Ennyire komoly talán még soha nem volt.
- Demi, csak azt szeretném megkérdezni, hogy... - kicsit szégyellte megkérdezni - hogy szerinted mikor vállaljunk gyermeket?
- Ez egy jó kérdés. De ugye nem azért kérded mert... ?
- Neem, dehogyis, csak kíváncsi vagyok, hogy neked mi a véleményed.
- Nekem az, hogy 25 éves korom előtt semmiképp sem szeretnék. Egyrészt, mert nem hiszem hogy érett lennék egy babához, másrészt meg had élvezzem ki a fiatalkoromat! - mosolyogtam. - Miért, neked mi a véleményed?
- Én sem szeretnék 30 éves korom előtt családot. Most főleg nem, fiatalok vagyunk, meg óriási a pörgés, de annyira várom már, hogy legyen egy kis Demetria, egy kis Tomika, és boldogan éljünk amíg meg nem halunk - nevetett.
- Én is.
Tamásnak nyolckor el kellett indulnia Romániába. Nagyon egyedül éreztem magam, de mivel senki sem ért rá feljönni hozzám, maradtam a TV-nél. Viszonylag korán, fél tízkor már el is aludtam.
Másnap reggel 6-ra beállítottam az órámat, mert nyolcra mennem kellett egy interjúra. Abban a pillanatban hogy kinyitottam a szemem, Tomi belépett az ajtón. Szegény, nagyon fáradt volt, a szemei rettentően pirosak. Befeküdt az ágyba, én pedig cseppentettem a szemébe. Megöleltem, majd nyomban el is aludt.
Fél 12-re értem haza, ő még mindig aludt. Addig elkezdtem főzni a húslevest. Kettőre kész is lett a komplett ebéd, de Tomika még mindig szunyókált. Felébreszteni meg nem akartam, de mikor láttam a naptárjában, hogy fél négykor indul fellépni, odamentem, és elkezdtem ébresztgetni. Arca sápadt volt, és dőlt róla a víz. A homloka tűzforró. 15 perc folyamatos próbálkozás után végre kinyitotta a szemét.
- Demi, nagyon rosszul érzem magam. - kissé bepánikoltam.
- Ittvagyok, nyugi, megmérem a lázad. - majd megkerestem a lázmérőt. Mikor lemértem, mégjobban megijedtem: 40,2.
Azonnal hívtam a háziorvost, aki 20 percen belül itt is volt, és azt tanácsolta, hogy minimum egy hétig ne menjen ki a lakásból, és jó volna, ha vele maradnék, ameddig nem javul az állapota.
A doktor eltávozása után egy órával ismét megmértem a lázát. A hőmérő most 40,3 fokot mutatott. Nagyon megijedtem. Felhívtam Orsit, aki lemondta Tomi eheti összes programját, majd feljött látogatóba. Hozott magával egy kis húslevest. Nem tudta, hogy én is azt főztem.
Három nap folyamatos fekvés után Tomika végre felkelt. Kijött a konyhába, és hátulról megölelt. A hangja totál nyúzott volt. Leültünk enni, majd visszaindult az ágy felé. Én addig összeszedtem a tányérokat. Hirtelen egy koppanást hallottam. Befutottam a szobába, és majd szívrohamot kaptam. Tamás összeesett. Teljesen bepánikoltam, próbáltam ébresztgetni, de nem sikerült. Eszméletlenül feküdt az ágy előtt pár  méterrel. Hívtam a mentőket, majd amint elvitték kocsiba pattantam, és utánuk mentem.