33. rész

Mikor végeztek az orvosok, beengedtek, de csak 10 percre. Letérdeltem az ágya mellé, és sírtam. Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy lehet hogy nem láthatom többé a mosolyát.
Lélegeztető gépen volt. Az orvosok megengedték, hogy még öt percet maradhassak, de többet semmiképp. Kifele menet megkérdeztem a főorvost:
- Doktor Úr, ugye felépül?
- Nem akarok pontatlan információkat közölni, ameddig nem jön meg a vizsgálat eredménye. Nagyon kimerült a fiatalember, és az ájulás következtében van egy kis agyrázkódása. Ez nem annyira súlyos, inkább a nagyon magas láz miatt aggódok érte. Az sokkal inkább veszélyes rá. Holnap reggel 10 körül jön meg a vizsgálat eredménye, akkor tessék bejönni.
- Rendben, köszönöm! - Azzal kiléptem a kórházból.
Nagyon féltem. A kocsiban kb. fél órát ültem remegve, mire végre el tudtam indítani.
Mikor hazaértem, az első az volt, hogy felhívtam Tomi édesanyját, hogy elmeséljem, hogy mi van a fiával. Szegény ő is nagyon megijedt, mondta, hogy holnap délután bemennek hozzá a kórházba. Egész éjjel remegve sírtam, és hajnali 4 körül tudtam csak elaludni. 4 órára...
10-re be is értem a kórházba. Félve ültem le a váróterembe. Majd a főorvos fél 11 körül odajött hozzám.
- Megjöttek az eredmények. Üljön le. - majd egy kis asztalhoz vezetett. nagyon féltem.
- Nos... - kezdett bele. - 98 %, hogy túléli a fiatalember. - Az arcom hirtelen falfehér lett. 98 SZÁZALÉK?!
- És a maradék kettő?
- Sajnos éjjel még nagyon magas láza volt. Ha nem enyhül, akkor van a baj. Most ébren van, be mehet hozzá, de SZIGORÚAN 10 percre! - hangsúlyozta.
- Rendben köszönöm. - azzal beviharzottam a kórterembe.
Tomika ébren volt, de nagyon rosszul nézett ki.
- Demi! Istenem de hiányoztál! - próbált megölelni, de nem igazán volt ereje.
- Nekem mondod? Nagyon féltelek, és szeretlek, ugye tudod? - fogtam meg a kezét.
- Persze hogy tudom, és én is. Ha véletlenül valami történne velem, tudd ho... - odaraktam a kezem a szája elé.
- Nem fog történni semmi, rendben? Pár hét, és meggyógyulsz!
- De ha mégse, ak...
- Ne csináld már, kérlek! - kezdtem el sírni.
- Ne haragudj, tényleg.  - nézett a szemembe. - ÉN-SZERETLEK-TÉGED. - majd nagynehezen felült az ágyon, és megcsókolt. Nagyon hiányzott már ez a csók, és úgy éreztem, feltöltődtem élettel.
- Éhes vagyok... - szólalt meg, miközben lassan visszafeküdt az ágyba.
- Mit hozzak?
- Mindegy, csak kaja legyen. Meghalok az éhségtől.
Kimentem, hogy megkérdezzem, mit ehetne. Azt mondták, hogy hoznak fel egy speciális szendvicset, addig menjek be, és köszönjek el tőle, mert lassan lejár a 10 perc.
- Szívem, mindjárt hozzák a kaját. - ültem le az ágy melletti székre.
- Zsír, mindjárt kilyukadok. - nevetett. Végre 3 nap után ismét láttam nevetni.
- Nekem azt mondták, hogy mindjárt mennem kell. Anyukádékat felhívtam, mondták, hogy délután bejönnek. Szegény, teljesen kivolt, velem együtt.
- Nem kell értem aggódni. - mosolygott.
- Pedig én azt teszem! Holnap behozom a telefonod, meg a töltődet, mert tegnap otthon maradtak. - Épp hogy kimondtam a mondatot, az ápolónő benyitott a szendviccsel meg egy pohár vízzel.
- Kisasszony, ideje kifáradnia.
- Akkor holnap majd tali, gyógyulj meg, szia!
- Szia kincsem!
Három hétig volt kórházban, az alatt az idő alatt nem tudtam magammal mit kezdeni. Nagyon magányosnak éreztem magam. De mikor Tomika felhívott, hogy az orvosok hazaengedték, nálam boldogabb ember nem volt a földön. Gyorsan magamra kaptam valami normális ruhát, és elindultam érte. Mikor megláttam, hogy nem kórházi ruha van rajta, hullottak a könnyeim. De most az örömtől.
- Édes Istenem, Tamás, olyan jó így látni téged! -öleltem meg. Valamit vissza akart szólni, de inkább nem tette, élvezte a pillanatot.
- Eszméletlenül hiányoztál! - csókolt meg. Úgy éreztem magam mint egy 15 éves. Nagyon jó érzés volt átölelni, és érezni a csókjait.